Hírek

Ipari örökség élő tartalommal a Millenárison: Zámbó Lilla örökségvédelmi szakértővel beszélgettünk

2019. február 15.

1844. Ganz Ábrahám és hét segédmunkása körül elkezd hatalmassá nőni egy ipari csarnoképület, az úgynevezett Ganz-gyár. 2019. A Millenáris területén átadják a Nemzeti Táncszínház épületét, melyet a Zoboki-ZDA iroda tervei alapján, a TSPC Mérnökiroda projektkoordinációjával alakítottak át modern, komoly presztízsű kulturális térré.

Ipari csarnokból kulturális intézmény próba- és játéktere, az egykori munkások helyett táncosok feszes, ritmusos munkavégzése. Átváltozás. Zámbó Lilla történésszel, örökségvédelmi szakértővel, az ELTE BTK Atelier Tanszék TEMA+  koordinátorával beszélgettünk a Nemzeti Táncszínház és az örökségvédelem kapcsolatáról.

A Millenárison új városrész épül (Startup Campus, Táncszínház, Millenáris Széllkapu park). Mit szól ehhez az örökségvédelmi szakember?

A témában úgy érzem nem csak szakterületemből kifolyólag vagyok érintett, de tősgyökeres budai lakosként, valamint a Millenáris, a kultúra és a táncművészet rajongójaként is.

Az elmúlt évek építkezésektől sűrű időszaka után kiváncsi és optimista várakozással tekintek a Millenáris megújulását célzó hatalmas munkálatok végeredményére. A városrész fejlesztésére vonatkozó tervek, valamint az eddig eredmények, főként a Nemzeti Táncszínház új épülete bizakodásra adnak okot. Örömmel tölt el, hogy a terület revitalizációjában és a Millenáris parkban játszott központi szerepén túl, a most februárra elkészült épületben a hosszú és bizonytalan időszak után végre méltó otthonra lelt a táncművészet.

Kifejtenéd ezt kifejezetten örökségvédelmi szempontból?

Sokáig úgy tűnt, hogy a 2000-es évek eleji rehabilitáció eredményei az utóbbi pár évben elhomályosodtak. A kezdeti lendület valahogy megcsappant, és azt hiszem nem véletlenül veszett ki lassan a „park” szócska a Millenáris köznyelvi megnevezéséből. Azonban a 2014 óta megindult fejlesztési projektek fényében úgy látom, hogy a csaknem húsz éve indult folyamat (az átmeneti lassulást követően) ezek által teljesedik be és nyer értelmet. A Széllkapuval kibővített és felújított Millenáris park, a Nemzeti Táncszínház új épületével és a Startup Campus-al nem csupán Buda élhető és izgalmas városrésszévé válik, de képes megjeleníti és felidézni azt a kimagasló értéket és progresszív, innovatív miliőt is, amit annak idején a Ganz gyár is képviselt.  Ezáltal nem csak a Millenáris és a Ganz gyár tárgyi, de szellemi örökségének továbbélése is megvalósulhat.

Van-e valami, amiben pozitív példa ez a városrészfejlesztés?

Véleményem szerint a fontos kérdés az, hogy hogyan fogják tudni a fejlesztések még inkább bevonzzani a városlakókat és látogatókat, és miként fogják kiépíteni és erősíteni az örökség és a városlakók, illetve a látogatói („felhasználói”) réteg közötti kapcsolatot. Manapság Európában az ipari örökség kezelésének kulcsa az interaktivitás, a kapcsolat, a helyi közösség bevonása,valamint az emberek emóciójának,  kötődésének kialakítása és erősítése az örökségi helyszínnel kapcsolatban. A Millenáris kapcsán úgy gondolom, hogy ez pont a szellemi örökségen keresztül való kapcsolódáson át lesz lehetséges, ami a Nemzeti Táncszínház új épületének esetében a világhírű magyar tánchagyományt, generációkon átívelő tudást, valamint az Ganz gyár szellemi teljesítményeinek, innovációinak az örökségét is magába foglalja. Érdemes megjegyezni, hogy a Ganz gyár is számos kultúrát támogató tevékenységet végzett, például 1873-ban alakult meg a Ganz gyári dalkör Mechwart András vezetésével, amely később összeolvadt a MÁVAG kórusával, ami ma „Acélhang kórus“-ként ismert, és ahol a gyár egykori szakemberei énekelnek. Emellett a gyári dolgozók társadalmi életének szerves részét képezték a rendszeres színházi előadások és a néptánchagyomány ápolása is!

Milyen jelentősége van az ilyen jellegű ipari műemlékeknek?

Az ipari műemlékek, az ipari örökség kiemelkedő, ám a történeti idő távlatából „fiatal” szegmensei kulturális örökségünknek. A Millenáris esetében talán az „ipari örökség” elnevezés használata alkalmasabb, annak tágabb értelmezése és holisztikus megközelítése miatt. Ez a megközelítés az ipari együttesek, az „ipari táj” teljes egészében való megóvását szorgalmazza. Ezen értelmezés szerint a történeti, műszaki, társadalmi, építészeti, illetve tudományos értékkekel bíró ipari örökség az ipari tevékenységgel kapcsolatos összes elemmel együtt védendő (épületek, szerkezetek, eljárások, anyagi és szellemi megnyilvánulási formák, a közvetlen városi környezet és táj, amelyben elhelyezkedik).

Hasonlóan az ilyen jellegű ipari műemlékekhez, a volt Ganz gyár épületei tehát nem csak történeti, társadalmi, vagy tudományos értéküknél fogva, de örökségvédelmi és városképi szempontból is jelentős és unikális együttesek. Az adott kor szellemét tükrözik, a korszak és a gyár tudásának, az ipari termelés innovatív atmoszférájának lenyomatai. Ahogyan arra az elmúlt években többen rámutattak,  minden iparág jellegzetes épülettípúsokat hagyott hátra, amelyeket sikeres örökségvédelem és kezelés érdekében külön adottságként kell kezelni és szükség esetén új funkció(k)nak megfelelően újragondolni, átalakítani, és emberi léptékkel ellátni.

Mit jelent a konkrét esetben és tágabb kontextusba helyezve az ipari örökség?

Az ipari csarnokterek különösen flexibilisek és befogadóak az új, kulturális funkciókra, közelítve ezáltal az ipart a kultúrához (ahogy az a volt Transzformátorgyár, később Millenáris Teátrum, ma Nemzeti Táncszínház új játszóhelye esetében is megfigyelhető). Az ipari örökség megóvása és élő tartalommal való felruházása nehéz és bonyolult feladat, de egyben jelentős kulturális és gazdasági potenciál. Magyarországon, Nyugat-Európához képest megkésve (történeti és esztétikai okokból egyaránt) csak az 1990-es évektől merült fel az ipari örökség jelentősége és védelme, és máig sem bővelkedünk műemléknek nyilvánított ipari épületekben. Ám ennél talán nagyobb probléma, hogy a meglévő értékek intézményi védelme jelenleg nem megoldott (bár a magyar műemléki- és örökségvédelemi intézményrendszer darabokra hullásának következtében ez sajnos mára általános tünet).

Ugyanakkor a városképi ipari együttesek megőrzésének egyik legkiemelkedőbb példájaként pont a Millenáris park 2000-es évek eleji rehabilitációját tarthatjuk számon, amely 2002-ben még Europa Nostra díjat is nyert.  Bízom benne, hogy a kezdetekhez hasonló felvirágzásnak lehetünk tanúi a jelenleg futó beruházásokkal, amelynek külön dinamikát adhat egy olyan magas színvonalú kulturális központ és középület, mint a Nemzeti Táncszínház új épülete.

Milyen izgalmas mozzanat emelhető ki a Ganz-gyár történetéből?

A Ganz-gyár mindig is kiemelkedő szerepet töltött be a hazai ipar és a múlt század történetében, de a legizgalmasabb időszaka minden bizonnyal az 1870-es, 1880-as évekre, Mechwart András vezetésének idejére tehető, aki nemzetközi jelentőségű vállalatcsoportot hozott létre és a gyár világhírű találmányokkal vonult be a történelembe. Közülük talán a legjelentősebb a Zipernovszky Károly, Déri Miksa és Bláthy Ottó hármas által jegyzett transzformátor (új áramelosztási rendszer) volt, amelynek köszönhetően a magyar géniusz és kreativitás méltó nemzetközi elismerésben részesült. Valahol ezt a kreatív energiát és innovációt viszi tovább a kultúra területén a volt Transzformátorgyár megújult épületébe költöző Nemzeti Táncszínház és művészei, hiszen maga a tánc is szellemi (immateriális) kulturális örökségünk része.

Milyennek látod a Zoboki iroda ötleteit?

Zoboki Gábor és irodájának építészeti koncepcióját több szempontból is nagyon jónak látom. Jelen van benne nem csak az ipari és kulturális funkció közti, de a Táncszínház építtetői, a projekt koordinálói és a jövőbeli bérlők („felhasználók”) közti párbeszéd is. Egyszerre őrzi a Transzformátorgyár egykori épületének független karakterét, de továbbra is szervesen kapcsolódik a Millenáris parkhoz, sőt új előcsarnokának köszönhetően szinte ki is tárulkozik felé.

Annak ellenére, hogy az ipari térbe költöztetett kulturális funkció már az épület elődjénél, a Millenáris Teátrumnál is megvalósult, úgy vélem, hogy az új építészeti és design koncepció sokkal explicitebb módon fejezi ki az ipari örökség és kulturális funkció harmóniáját, valamint az előbb említett tárgyi és szellemi örökség összekapcsolását, amely a városi örökségvédelem legújabb megközelítésének is megfelel. Természetesen tetszik, hogy az épület tömegképzésében továbbviszi az egykori nagyvonalú, bazilikális csarnokszerkezet jelleget és az ipari tér esszenciáját, amit a látványos homlokzat felet lebegő lepel-szerű, lécenként mozgás fázisokat leképező (akár legyezőre vagy a  táncosnők libennő szoknyájára emlékeztető) tető koronáz meg.

Van-e olyan része az épületnek, ami igazán közel áll az ízlésedhez?

A kedvenc elemem mindenképpen az új, transzparens, levegős előcsarnok, amelyet a korábbi szabadtéri színpad megszűntetésével és funkciójának újragondolásával alakítottak ki, és ami egyben finoman láttatja a megmaradt ipari épületet is. Azt hiszem nem meglepő, hogy a kimagasló színvonalú kulturális középületek tervezésében gyakorlott Zoboki Gábor ragaszkodott a  jó színház (és egyben társadalmi esemény) esetében elengedhetetlen előtérhez és fogadócsarnokhoz A transzparens üveg előtér nem csak a parkot, a természetet köti össze az épülettel, de megnyitja azt. A funkciójából adódóan alapvetően zárt ipari teret az újraértelmezés során így sikerült megnyitni, amelynek köszönhetően megjelent a fogadó-, közösségi tér, ami (a MÜPA-ból már jól ismert) vonulós lépcsővel biztosítja a méltó ráhangolódást, a mentális felkészülést  a kultúrával, a táncművészettel való találkozásra.

Kifejezetten remek ötletnek tartom, hogy az így kialakított üvegfalú előcsarnok szükség esetén stúdiószínpadként alternatív előadásoknak is helyet ad, ami által a művészetet kihozzák a köztérbe (szinte a parkba), illetve a közteret behúzzák a performansz térbe. A művészetnek, a Táncszínháznak, és így az örökség értékének közvetítésére ez kivételes lehetőség.

Milyen a jó “új épület” egy örökségvédelmi szakember szemével?

Banálisnak tűnhet, de mégis néha ki kell hangsúlyozni, hogy a jó terek, épületek és örökségi helyszínek használa és védelme attól függ, hogy a városlakók, a helyi közösség, a látogatók kötődnek-e hozzá, és kialakul-e egy emocionális kötődés, egy személyes üzenet. Az új épületnek mint a táncszakma központjának, a nemzeti hagyományokat és új kezdeményezéseket is felkaroló színháznak, valamint átalakulásra, „transzformációra” képes multifunkcionális rendezvény térnek erre minden esélye megvan. Összességében a Nemzeti Táncszínház új épületét, és az ipari műemlék kezelését példaértékűnek tartom, ami a műemlék- és örökségvédelem intézményi hátterének hiányában a profi hozzáértésről, szakmai alázatról és rendkívül jól szervezett projektkoordinálásról tanúskodik.

A Millenáris a design&build konstrukcióban készült, azaz a projekt megkezdése után is rugalmasan változtattak a terveken és bevonták a későbbi bérlő Táncszínház vezetését. Miért izgalmas ez egy műemléknél?

Ez a létező legkorszerűbb és vélemény szerint (a jelenlegi körülmények közt) egyetlen sikeres útja a műemléki felújításoknak, rehabilitációnak. Annak idején a Ganz-gyár termelésének és innovációinak sikeressége is az összehangolt csapatmunkán, folyamatos kommunikáción, jó koordináción, valamint a jövőbe látó, hosszútávon gondolkodni tudó vezetésen múlott. Nincs ez másként a városfejlesztési projektek és műemléki felújítások terén sem. Ugyanakkor a műemlékek és a védett építészeti örökséggel kapcsolatos beavatkozások, rehabilitációs fejlesztések során különös érzékenységgel és körültekintéssel kell eljárni a számos (gyakran ellentmondó) műemléki és építési szabályozások miatt. Gyakran előfordul, hogy már a munkálatok megkezdése után kerülnek napvilágra részletek, amik további tervfejlesztéseket és változtatásokat igényelnek. A műemlékek és örökségi helyszínek sikeres felújítása és kezelése szempontjából, azt hiszem, az egyik legfontosabb szempont az eseteges új funkció fényében a helyi közösség, a lakók, illetve a bérlők igényeinek felmérése, valamint ezek összeegyeztetése a védelem által szabott keretekkel. A városi örökség legújabb, holisztikus szemléletű védelmének (mint például a „történeti városi táj” megközelítés) egyik alappillére a helyi közösség, városlakók, és az adott helyszín jelenlegi és jövőbeli „felhasználóinak” bevonása.

Mit jelent ez a gyakorlatban?

Fontos szem előtt tartani, hogy a örökségvédelem és örökség-kezelés a hely szellemét tiszteletben tartva, de a fejlesztésekkel karöltve, integrált módon, és ne azokat akadályozva valósuljon meg. Persze, ehhez mindenképpen  szükség van a beruházói, fejlesztői oldal hajlandóságára is, ami sajnos nem túlzottan gyakori jelenség ma Magyarországon. Így az elméleti és gyakorlati szakemberek, a megrendelő, a projektkoordinátor és a jövőbeli bérlő(k), felhasználók kommunikációja elengedhetetlen. Amennyiben sikerül a bírálat és kritika helyett a közös hangot, valamint a kreatív együttműködést megtalálni, akkor olyan projektek tudnak születni mint a Nemzeti Táncszínház új épülete, ami már nem csak a Millenáris, a Széllkapu, de az egész városrész megújulásának sikeres példája.

Milyen összképet mutat majd a Millenáris a komplex átalakulás után és ez hogyan kapcsolódik a városszövetbe?

Reményeim szerint a Millenáris egyszerre lesz majd az emlékezet helye és élhető, új városrész, ami képes megidézni és bemutatni különleges ipari múltját, de egyben friss, emberléptékű közterekkel és rekreációs parkkal tarkított, sokoldalú kulturális központ lesz, ami kapcsolódik a meglévő városszövetbe. A tervek alapján a Millenáris Széllkapu Park projekt nem csupán a friss levegő áramlását fogja biztosítani, de a városrész és lakóinak új energiával és zöld és új városi terekkel való ellátását. A többszintes óriás-függőkerteket már nagyon várom, csakúgy, mint a helyi értékeket megtartó, de további zöldterületek létesítésével járó városfejlesztési beruházásokat.